Amikor a múlt története a csendben marad

Gondolatok Pápay Eszter Az illatos violák sötétben is nyílnak című regényéről

Vannak könyvek, amelyek a történetükkel ragadnak magukkal. Mások inkább a hangulatukkal, mondataikkal, lassan leülepedő gondolataikkal maradnak velünk. Pápay Eszter Az illatos violák sötétben is nyílnak című könyve számomra inkább ez utóbbiak közé tartozik.

Szép könyv. Finom, érzékeny, helyenként szinte meditatív. Illatokkal, kertekkel, virágokkal, csendekkel és bölcs mondatokkal teremt sajátos világot. Olyan világot, amelyben nemcsak az számít, ami megtörténik, hanem az is, ami egy találkozás, egy tekintet vagy egy mondat nyomán megmozdul az emberben.

Mégis vegyes érzésekkel tettem le.

Talán azért, mert másféle utazásra készültem, mint amilyenre végül a könyv elvitt.

A regény azt az ígéretet hordozza, hogy Gergő útja során nemcsak önmagához kerül közelebb, hanem megtalálja múltjának elhallgatott szálait, családi történetének mélyebb összefüggéseit is. Engem különösen érdekelt ez a réteg. Hogyan él tovább egy családban mindaz, amit valaha nem mondtak ki? Hogyan formálhatják a jelen kapcsolatainkat olyan veszteségek, döntések, hűségek és hallgatások, amelyek jóval a születésünk előtt kezdődtek? Mit kezd az ember azzal, amikor egyszer csak felismeri, hogy életének egyes érzései talán nem kizárólag vele kezdődtek?

Amikor Gergő eljut Erzsébethez, a kertészhez, úgy éreztem, végre megérkezünk a történet egyik legmélyebb pontjára. Erzsébet ismeri a múltat. Nála vannak azok a történetek, amelyek összeköthetnék a szétszakadt szálakat. Mesélni kezd, Gergő pedig hallgatja.

Az olvasó azonban alig hall valamit.

Mi inkább csak arról értesülünk, hogy a történetek elhangzottak. Látjuk, hogy hatnak Gergőre, és később bizonyos dolgok érthetőbbé is válnak. Maga a múlt azonban nagyrészt a jeleneten kívül marad. Erzsébet elmondja, Gergő meghallgatja – mi pedig mintha az ajtó másik oldalán várakoznánk.

Talán éppen itt maradt bennem valami befejezetlen.

Nem feltétlenül azért, mert minden titokra pontos választ szerettem volna kapni. A családi történetekben az elhallgatásoknak, a hiányoknak és a bizonytalanságnak is helyük van. Sokszor valóban csak töredékeket öröklünk: egy különös mondatot, egy régi fényképet, egy megmagyarázhatatlan félelmet vagy egy kapcsolatban újra meg újra felbukkanó mintázatot. A múlt soha nem tárul fel előttünk teljes egészében.

Mégis szerettem volna egy ideig ott ülni Erzsébet és Gergő mellett.

Hallani azokat a történeteket, amelyek nemcsak információt adnak, hanem arcot, hangot és emberi sorsot is rendelnek a múlthoz. Megismerni valamivel közelebbről azokat, akiknek a döntései, veszteségei és hallgatásai Gergő jelenében tovább élnek. Nem pusztán azért, hogy többet tudjak, hanem hogy átélhessem azt, amit ő átél. Hogy a felismerése ne csak közölt felismerés legyen, hanem bennem is lassan megszülessen.

A transzgenerációs történetek ereje ugyanis számomra nem csupán abban rejlik, hogy végül összeáll a családfa vagy fény derül egy régi titokra. Sokkal inkább abban, hogy egyszer csak megértjük: az előttünk élők nem pusztán szereplők egy régi történetben. Emberek voltak. Vágyakkal, félelmekkel, hiányokkal és lehetetlen helyzetekkel. Amikor közelebb kerülünk hozzájuk, talán önmagunkhoz is irgalmasabban tudunk viszonyulni.

Éppen ezért számomra a regény egyik legfontosabb pontja egyben a legnagyobb hiány helye is lett.

Vannak napok, amelyek megváltoztatják az ember életét. És soha nem lehet tudni előre, melyik nap lesz ilyen, mert úgy jönnek el, lábujjhegyen lopakodva, minden előzetes értesítés nélkül, látszólag a semmiből, mintha csak abban a szentséges minutumban rendelte volna el őket valamilyen felsőbb hatalom. A reggeleik is olyanok, mint bármely más, közönséges napé. Aztán egyszerre csak történik valami, és az ember, aki addig megingathatatlan meggyőződéssel ismerte magát valamilyennek, már nem lesz ugyanaz többé. Nem feltétlen katasztrófák történnek ilyenkor, bár az is gyakran megesik; olykor elegendő az is, ha olyan tapasztalásban van részünk, amilyenben addigi életünk során még soha. Ez a nap is ilyen volt, noha ennek bizonyosságára csak évekkel később eszméltem rá.

Lehet, hogy ez tudatos írói döntés. Talán a szerző nem a családi múlt részletes rekonstruálására, hanem Gergő belső átalakulására akarta helyezni a hangsúlyt. A könyv valóban sokkal inkább lelki út, mint hagyományos értelemben vett családregény. Nem annyira eseményeket bont ki, mint inkább hangulatokat, felismeréseket és létkérdéseket.

A kert, a természet, Erzsébet alakja és a köztük megszülető kapcsolat részben jelképes térként is működik. Nem minden azért van jelen, hogy történetté váljon; van, ami inkább egy gondolat vagy belső mozdulat hordozója.

Ha hiszi, ha nem, a növények éppen olyanok, mint az emberek. Saját időszámításuk van arra nézve, hogy mi történik túl későn, vagy éppen túlságosan korán. És ha sokáig voltak sötétben, akkor hiába szabadulnak ki onnan, mert a fény is bántja őket… Hozzá kell szokniuk újra, lassan, fokozatosan, mert a hirtelen jött ragyogás megviseli azt, aki hosszú időn át fény nélkül tengette a napjait. Hiába vágyott rá, hiába epekedett érte: nem tud mit kezdeni a nagy fényességgel.

Talán az emberi történetekkel is így van. Lehet, hogy nem minden múlt tárulhat fel egyszerre. Lehet, hogy vannak igazságok, amelyekhez lassan kell közelednünk, mert nemcsak az elhallgatás, hanem a hirtelen felismerés is megsebezhet. A sötétségből nem mindig lehet egyetlen mozdulattal kilépni. A szemnek, a léleknek, az egész embernek időre van szüksége ahhoz, hogy megtanuljon újra a fényben élni.

Ebből a nézőpontból a ki nem bontott múlt nem feltétlenül hiba. Lehet rés, amelyet az olvasónak kell kitöltenie. Lehet annak kifejezése, hogy a gyógyulás szempontjából nem mindig a történetek minden részletének pontos ismerete a legfontosabb, hanem az, hogy az ember képes legyen másként tekinteni önmagára és azokra, akiktől az életét kapta.

Mégis azt érzem, hogy a könyv ezen a ponton választás elé állítja az olvasót.

Aki elsősorban atmoszférát, szép mondatokat, lelki elmélyülést és egy csendesen kibontakozó belső utat keres, valószínűleg otthonosan mozog majd benne. Aki azonban a családi titkok és a generációkon átívelő összefüggések részletesebb feltárását várja, annak maradhat hiányérzete.

Talán én is ezért nem tudom egyszerűen azt mondani, hogy nem kaptam meg azt, amit a könyv ígért. Valamit megkaptam – csak más módon.

Nem a múlt teljes történetét, hanem annak hatását. Nem a családi szálak aprólékos kibontását, hanem annak tapasztalatát, hogy léteznek bennünk olyan szálak, amelyek messzebbre vezetnek saját emlékeinknél.

És talán a hiányérzetem is része az olvasásnak.

Mert vannak történetek, amelyeket mások mesélnek el nekünk. Vannak, amelyeket nekünk kell összeraknunk. És vannak olyanok is, amelyekből mindig hiányozni fog néhány oldal. Mégis hatnak ránk. Ahogyan az illatos viola is kinyílik a sötétben, anélkül, hogy bárki végignézné a szirmok kibomlását.

"Az illatos violák sötétben is nyílnak olyan, mint egy hosszan kitartott imádság". Talán ez a mondat visz a legközelebb a könyv valódi természetéhez.

Mert ez a regény valóban nem siet. Nem akar minden történetszálat kibontani, minden titkot megfejteni, minden sebet pontosan megnevezni. Inkább időt és teret ad. Megállít egy-egy mondatnál, a kert illatánál, a találkozás csendjénél. Nemcsak olvastatni akarja magát, hanem lassan hatni az emberre.

Egy blogbejegyzést olvastam a könyvről, amiben annak írója arról ír, hogy ez a hatás számára egészen személyessé vált. Gyermekkori olvasási kudarcok és fájdalmas emlékek után azt élte át, hogy a könyv mondatai akadály nélkül viszik tovább, a lapok szinte maguktól peregnek, az olvasás pedig nem teljesítménnyé, hanem felszabadító élménnyé válik. Amit ő leír, túlmutat azon, hogy egy regény érdekes vagy szépen megírt. A könyv valami régen megsebzett helyet érintett meg benne, és az olvasás tapasztalatát is átformálta.

Ez a vallomás segített nekem is másként nézni a könyvre. Talán nem mindenekelőtt a története akar teljes lenni, hanem az a belső tér, amelyet megnyit. Mint egy imádság, amelyben nem feltétlenül kapunk választ minden kérdésünkre, mégis történik bennünk valami. Egy mondat megmarad. Egy régi fájdalom új fénybe kerül. Valamit közelebb engedünk, valamit talán elengedünk.

Talán az sem véletlen, hogy a könyv a szeretetről sem egyszerűen mint szelíd érzésről beszél, hanem mint olyasmiről, amit lehetne egészen, szenvedélyesen, szinte életre-halálra megélni. A regény csendes felszíne alatt ott húzódik ez az elemi vágy is: ne csak szemlélői legyünk az életünknek, hanem merjünk jelen lenni benne. Merjünk kötődni, elveszíteni, elengedni és újra közeledni.

Talán lehetne egy nőt másképp is szeretni, mint ahogyan én szeretek. Olyan elragadtatással és szenvedélyességgel, ahogyan az ikonikus, nagy kasszasikereket hozó filmekben látni, és ahogyan minden mást is érdemes ezen a világon: életre-halálra.

És mégis: miközben megértem és nagyra értékelem ezt az imádságszerű, meditatív jelleget, bennem továbbra is ott marad a vágy, hogy egyes történeteket részletesebben is meghallgathassak.

Talán éppen ez a könyv különös kettőssége.

Van, akit az elmondott történet érint meg, mást a történetek közötti csend. Engem pedig egyszerre érintett meg mindkettő – miközben néhány csend mögött még szívesen hallottam volna a szavakat is.

Pápay Eszter könyve számomra nem hibátlanul beteljesített ígéret, hanem egy szép és gondolatébresztő találkozás lett. Talán valóban olyan, mint egy hosszan kitartott imádság: nem mond el mindent, nem fejt fel minden szálat, mégis csendesen dolgozik tovább az emberben.

Jó volt időzni ebben a világban, miközben néhány történetet még szívesen hallgattam volna tovább.

Talán éppen Erzsébet mellett, a kertben vagy egy illatos tea mellett ülve.