Amikor egymáson csattan a fáradtságunk

A tanév végére sok minden elfogy bennünk.
A türelem. A figyelem. A belső tartalék. Az a képesség, hogy még egyszer nyugodtan megkérdezzük: "Biztosan jól értem?"

Ilyenkor könnyen megtörténik, hogy nem kérdezünk, hanem számon kérünk. Nem elmondjuk, hogy nekünk valami rosszul esett, hanem hibáztatunk. Nem azt mondjuk: "Lehet, hogy félreértettem valamit", hanem azt: "Te ezt nem mondtad." Pedig lehet, hogy a másik elmondta. Lehet, hogy többször is. Csak mi már fáradtak voltunk meghallani.

A tanév végi frusztráció különösen alattomos, mert nem mindig ott robban, ahol keletkezett. Lehet, hogy egy szervezeti kérdés, egy túl sokáig cipelt feszültség, egy kimondatlan teher nyomaszt bennünket — mégis azon csattan, aki éppen előttünk áll.

Pedig a másik ember nem feszültséglevezető felület.

Pál apostol így írja: "Semmiféle bomlasztó beszéd ne hagyja el a szátokat, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják." /Ef 4,29/

Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet kimondani, ami nehéz. Nem azt jelenti, hogy mindig hallgatni kell. Hanem azt, hogy a szavaink lehetnek rombolóak — de lehetnek építőek is. Ugyanazt a problémát el lehet mondani úgy, hogy a másik összeroppan alatta, és úgy is, hogy közben mégis marad közöttünk kapcsolat.

A nehézség önmagában nem baj. A feszültség sem feltétlenül ellenség. A kérdés az, mit kezdünk vele. Lehet belőle vádaskodás, sérülés, eltávolodás. De lehet belőle tisztázás, határhúzás, pontosabb kommunikáció — kreatív energia is.

Talán a tanév végén erre van a legnagyobb szükségünk: egy kicsit több irgalomra. Több lassításra. Több önvizsgálatra. Arra, hogy mielőtt egymásra borítjuk a fáradtságunkat, megkérdezzük: "Én hogyan vagyok jelen ebben a helyzetben?"

Mert lehet, hogy néha nem bűnbakot kell keresnünk.
Hanem közös nyelvet.

És talán éppen ez segít abban, hogy a nehézségekből ne falakat építsünk, hanem hidakat.