'Jól vagyok!' - a mondat, ami mögött néha egy egész világ lakik

Amikor a pszichológus megkérdezi, hogy hogy vagyok, szinte automatikusan azt válaszolom: „Jól.” Aztán beszélni kezdek.

És néhány perc múlva kiderül, hogy ez a „jól” valójában nem is annyira jól. Inkább olyan „működöm”. Olyan „bírom”. Olyan „nincs nagy baj”. Olyan „nem akarok most rögtön beleborulni abba, ami bennem van”. Olyan „még magamnak sem mondtam ki pontosan”.
Milyen érdekes, hogy a „hogy vagy?” kérdésre sokszor nem is választ adunk, hanem védőmondatot. Egy társadalmilag elfogadott belépőt, ami mögé el lehet bújni. Hiszen a „jól vagyok” biztonságos. Nem kell hozzá magyarázkodni. Nem kell megállni. Nem kell érezni. Nem kell másokat terhelni.
Csakhogy van, amikor ez a mondat nemcsak másokat tart távol, hanem minket is önmagunktól.

Mert lehet úgy „jól lenni”, hogy közben fáradt az ember. Lehet úgy „jól lenni”, hogy tele van kimondatlan feszültséggel. Lehet úgy „jól lenni”, hogy közben csalódottság, aggodalom, túlterheltség, magány vagy szomorúság él belül. Lehet úgy „jól lenni”, hogy kívül minden rendben van, belül pedig valami lassan elfáradt.
És talán nem is hazugság, amikor elhangzik: „Jól vagyok.” Csak még nem ért el oda a figyelem ahhoz a részhez, amelyik nincs jól.
Sokszor a beszélgetés közben kezdjük el igazán meghallani önmagunkat. Ahogy kimondunk egy-egy mondatot, egyszer csak feltűnik, hogy megremeg a hangunk. Hogy egy történet jobban fáj, mint gondoltuk. Hogy valami, amit „nem nagy ügynek” neveztünk, valójában hetek óta nyomja a szívünket. Hogy a mosoly mögött ott a kimerültség. Hogy a humor mögött ott a védekezés. Hogy a „semmi különös” mögött nagyon is van valami.
Talán ezért olyan fontosak azok a terek, ahol nem kell az első válasznál megállni.
Ahol a „jól vagyok” után még van idő.
Ahol nem kell gyorsan összeszedettnek lenni.
Ahol nem baj, ha a mondatok lassan érkeznek meg.
Ahol nem kell rögtön tudni, pontosan mit is érez az ember.
Ahol elég annyi is: „Azt hittem, jól vagyok, de most, hogy beszélek róla, érzem, hogy mégsem egészen.”
Ez nem gyengeség. Ez önmagunkkal szembeni őszinteség.
A belső munka egyik első lépése talán éppen ez: megengedni magunknak a pontosabb választ. Nem azt, amit illik mondani. Nem azt, amit megszoktunk. Nem azt, amivel gyorsan tovább lehet lépni. Hanem azt, ami igazabb.

Például:
„Fáradt vagyok, de tartom magam.”
„Sok minden van bennem, csak még nem tudom megfogalmazni.”
„Kívülről jól nézek ki, belül most nehezebb.”
„Nem vagyok rosszul, de nem is vagyok igazán jól.”
„Azt hiszem, szükségem lenne arra, hogy valaki most tényleg meghallgasson.”

A „hogy vagy?” kérdés néha nem puszta udvariassági formula, hanem kapu. Lehetőség arra, hogy közelebb kerüljön az ember ahhoz, ami benne történik. És talán nem is mindig az a cél, hogy azonnal pontos választ adjon rá, hanem hogy merjen elindulni befelé.

Mert a „jól vagyok” mögött néha ott van egy elfáradt ember, aki végre pihenni szeretne.
Néha egy sebzett rész, amelyik azt várja, hogy valaki észrevegye.
Néha egy lélek, amely túl sokáig mutatta magát erősnek.
Néha egy gyermek, aki még mindig azt tanulja, hogy szabad érezni.
Néha egy felnőtt, aki lassan rájön: nem kell mindig rendben lenni ahhoz, hogy szerethető legyen.

És talán ez a legfontosabb: nem kell mindig jól lenni.
Lehet úton lenni. Lehet fáradtnak lenni. Lehet összezavarodottnak lenni. Lehet hálásnak és szomorúnak lenni egyszerre. Lehet bennünk hit és bizonytalanság, erő és kimerültség, remény és könny.

Az őszinteség nem ott kezdődik, hogy pontosan tudjuk, mi zajlik bennünk. Hanem ott, hogy nem zárjuk le túl gyorsan a választ.

Legközelebb, amikor elhangzik a kérdés: „Hogy vagy?”, talán nem kell rögtön mindent elmondani. De önmagunk felé érdemes lehet feltenni egy második kérdést is:
„És ha nem azt mondanám, hogy jól, akkor mit mondanék?”
Lehet, hogy innen kezdődik valami igazabb.

kép: pinterest