Nem odaérni a lezárásokhoz

Vannak lezárások, amelyekre készülünk.

Elképzeljük, hogyan lesz majd.
Milyen lesz belépni.
Kivel találkozunk.
Mit fogunk érezni, amikor kimondják: vége, sikerült, megérkeztél.

És vannak lezárások, ahová nem érünk oda. 

Nem azért, mert nem volt fontos.
Nem azért, mert nem számított.
Nem azért, mert nem tettünk bele mindent.

Hanem mert az élet néha egyszerűen nem úgy rendeződik, ahogy mi szeretnénk. 

Az elmúlt három évem nagyon sok mindent tartogatott. Magasságokat és mélységeket. Újrakezdéseket, átrendeződéseket, elengedéseket és kapaszkodásokat. Formálódó mozaikcsaládot, új szerepeket, új felelősségeket. Egy új munkahelyet, amelyben három éve indultam el, és amely azóta is újra meg újra kihívások elé állít. Közben képzésben lévő pár- és családterapeuta lettem. És végigkísérte ezt az időszakot egy 600 órás képzés is: önismerettel, tanulással, belső munkával, kérdésekkel, felismerésekkel, néha fáradtan, néha lelkesen, néha egészen mélyen érintődve.

Ma lett volna a diplomaosztó.

És én nem értem oda.

Van ebben valami különös fájdalom. Mert nem egyszerűen egy esemény maradt ki. Nem csak egy ünnepség. Hanem egy szimbolikus pillanat. Egy pont a mondat végén. Egy kimondott "megcsináltad". Egy közös visszanézés azokkal, akikkel ugyanannak az útnak más-más szakaszait jártuk be.

És amikor az ember nem ér oda egy ilyen lezáráshoz, akkor először talán dühös. Vagy csalódott. Vagy csak csendben ül, és nem is tudja pontosan, mit érez.

Mert a test nem volt ott.
De a lélek valahogy mégis odaérne.

Szeretne megállni.
Szeretne visszanézni.
Szeretné kimondani: ez sok volt.
Szeretné kimondani: ez szép volt.
Szeretné kimondani: nem volt hiábavaló.

Azt hiszem, sokszor nem is az eseményekhez nem érünk oda, hanem a saját lezárásainkhoz. Megyünk tovább egyik feladatból a másikba, egyik szerepből a másikba, egyik hétből a következőbe. Közben történnek bennünk nagy dolgok, csak nincs időnk megállni mellettük.

Megszületik egy új családi forma.
Megszületik egy új szakmai identitás.
Megszületik egy újabb réteg önmagunkból.
Megszületik bennünk valami, amit talán még mi sem tudunk pontosan megnevezni.

És mire ünnepelni kellene, már fáradtak vagyunk. Vagy úton vagyunk. Vagy késésben vagyunk. Vagy éppen valami egészen hétköznapi akadály tart vissza attól, hogy jelen legyünk egy nagyon is ünnepi pillanatban.

Pedig a lezárás fontos.

Nem azért, mert attól lesz érvényes, ami mögöttünk van. Nem a diplomaosztó teszi valódivá a 600 órát. Nem az ünnepség igazolja az önismereti munkát. Nem a taps bizonyítja, hogy az ember valóban dolgozott, változott, küzdött, tanult, fejlődött.

De a lezárás segít a léleknek utolérni az életet.

Segít ránézni arra, amin átmentünk.
Segít nevet adni annak, ami formált.
Segít megköszönni azt is, ami nehéz volt.
Segít elengedni azt, amit már nem kell tovább cipelni.
És segít továbbvinni azt, ami értékké vált bennünk.

Ha nem érünk oda a külső lezáráshoz, talán még fontosabbá válik a belső.

Megállni egy kicsit. Nem látványosan. Nem ünnepi ruhában. Nem feltétlenül közönség előtt. Csak úgy, őszintén.

Megkérdezni magamtól:

Mit tanultam ebben a három évben?
Miben lettem más?
Mi fájt a legjobban?
Mire vagyok büszke?
Mit szeretnék most végre elengedni?
És mit viszek tovább abból, aki lettem?

Mert lehet, hogy ma nem értem oda a diplomaosztóra.

De attól még ez az út az enyém.
A munkám az enyém.
A változásom az enyém.
A megtett lépések az enyémek.
A könnyek, a felismerések, a fáradtság, a kitartás, a tanulás, a kapcsolódások — mind az enyémek.

És talán van abban valami nagyon emberi, hogy a lezárás sem tökéletes. Ahogy maga az út sem volt az. Ahogy a család sem készen születik, hanem formálódik. Ahogy a hivatás sem egyszer csak megvan, hanem újra és újra alakul. Ahogy az önismeret sem diplomaosztóval ér véget, hanem tovább dolgozik bennünk, csendben, mélyen, sokszor egészen váratlan helyzetekben.

Nem minden lezárás történik meg ott, ahol terveztük.

Van, amelyik egy ünnepi teremben.
Van, amelyik egy autóban ülve.
Van, amelyik egy elmaradt pillanat utáni csendben.
Van, amelyik akkor, amikor végre ki tudjuk mondani: sajnálom, hogy nem voltam ott — de elismerem azt, amin végigmentem.

Talán ma ez az én diplomaosztóm.

Nem úgy, ahogy elképzeltem.
Nem ott, ahol lennie kellett volna.
Nem azokkal a külső keretekkel, amelyek segítettek volna ünnepelni.

De mégis: megállok.

És kimondom magamnak:

Ez a három év rengeteget adott.
Ez a három év formált.
Ez a három év nem múlt el nyomtalanul.
És akkor is megérkeztem valameddig, ha ma nem értem oda.

Mert néha nem a lezáráshoz kell pontosan megérkezni.

Hanem önmagunkhoz.