Amikor megölelem azt, aki voltam

"Néha nem továbbmenni kell először, hanem visszafordulni ahhoz a részünkhöz, aki ott maradt valahol — és szeretettel kézen fogni."

Van bennünk egy gyermek, akit nem hagyunk egészen magunk mögött.
Nem azért, mert nem nőttünk fel. Nem azért, mert még mindig ugyanazok vagyunk, mint régen. Hanem azért, mert a gyermekkori önmagunk lenyomatai ott élnek bennünk: a tekintetünkben, a félelmeinkben, a vágyainkban, a hirtelen összerándulásainkban, abban, ahogyan szeretetet kérünk, vagy éppen elutasítástól félünk.
Sokszor azt hisszük, hogy felnőttként már csak a jelenben élünk. Hogy amit ma érzünk, az kizárólag a mostani helyzetből fakad. Pedig vannak pillanatok, amikor egy-egy mondat, hangsúly, tekintet vagy konfliktus nemcsak a felnőtt énünket érinti meg, hanem azt a régi, kisebb önmagunkat is, aki egyszer már megijedt, megszégyenült, magára maradt, vagy nagyon vágyott arra, hogy valaki végre odaforduljon hozzá.
A belső gyermek munkája számomra nem divatos önismereti kifejezés, hanem egy nagyon mély és szelíd találkozás. Annak felismerése, hogy nemcsak erősnek, jól működőnek, kompetensnek kell látnom magam, hanem megengedhetem, hogy együttérzéssel nézzek arra is, aki egykor voltam.
Arra a gyermekre, aki talán mosolygott, miközben sok mindent nem tudott megfogalmazni.
Arra, aki alkalmazkodott.
Aki igyekezett jó lenni.
Aki figyelte a felnőttek hangulatát.
Aki vágyott az elismerésre.
Aki néha azt hitte, vele van a baj.
Aki megtanulta, hogyan lehet túlélni, szerethetőnek maradni, nem zavarni, teljesíteni, megfelelni, erősnek látszani.
És talán ez a gyermek ma is megszólal bennünk. Amikor túlzottan félünk a hibázástól. Amikor egy kritika után napokig marcangoljuk magunkat. Amikor nehezen mondunk nemet. Amikor mindenkinek meg akarunk felelni. Amikor nem merjük kimondani, mire lenne szükségünk. Amikor kívülről felnőttek vagyunk, belül mégis nagyon kicsinek érezzük magunkat.
A belső gyermekkel való munka egyik legfontosabb mondata talán ez lehet: "Most már itt vagyok veled."
Nem azért, hogy újraírjuk a múltat. A múltat nem lehet meg nem történtté tenni. De lehet másképp ránézni. Lehet a régi fájdalmak mellé ma már együttérzést vinni. Lehet kimondani: akkor nem te voltál kevés. Akkor nem kellett volna egyedül cipelned. Akkor szükséged lett volna ölelésre, biztonságra, megértésre, határokra, figyelemre.
És amit akkor nem kaptunk meg egészen, azt ma elkezdhetjük belül megadni magunknak.
Ez nem önsajnálat. Nem múltban ragadás. Nem felelősségáthárítás.
Éppen ellenkezőleg: felelősségvállalás. Annak a felnőtt felismerése, hogy amit sebként hordozok, azzal dolgom van. Nem azért, hogy egész életemben a sebeim körül forogjak, hanem azért, hogy ne a sebeim irányítsanak engem és a kapcsolataimat.
A belső gyermek megölelése számomra azt jelenti: nem fordulok el többé attól a részemről, aki fél, aki érzékeny, aki szeretetre vágyik. Nem szidom meg magam azért, mert valami fáj. Nem mondom magamnak, hogy "ezen már rég túl kellene lenned". Inkább leülök mellé belül, és azt mondom:
"Értem, hogy ez most nehéz.
Értem, hogy megijedtél.
Értem, hogy régről ismerős ez az érzés.
De ma már nem vagy egyedül.
Ma már van felnőtt részem.
Ma már tudok vigyázni rád."
Keresztyén emberként ebben számomra különösen fontos, hogy nemcsak önmagamhoz próbálok irgalmasabb lenni, hanem engedem, hogy Isten tekintete is formálja azt, ahogyan magamra nézek.
Mert Isten nemcsak a teljesítő, szolgáló, mosolygó, erős énemet látja. Látja azt is, aki elfáradt. Aki fél. Aki gyermekként hordoz régi mondatokat. Aki szeretné végre elhinni, hogy nem kell kiérdemelnie a szeretetet.
"Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van." 1Sámuel 16,7
És talán a belső gyermek munkájának egyik legnagyobb ajándéka éppen ez: megtanulni úgy ránézni magunkra, ahogyan Isten tekintete előtt állhatunk. Nem mentegetve mindent. Nem letagadva a fájdalmakat. Nem kikerülve a felelősséget. Hanem igazságban és irgalomban.
Mert gyógyulni sokszor nem ott kezdünk, ahol erősebbé válunk, hanem ott, ahol végre gyengéden merünk odafordulni ahhoz, aki bennünk sokáig egyedül maradt.
És amikor képzeletben megölelem a gyermekkori önmagamat, nemcsak ő kap valamit tőlem.
Én is kapok tőle valamit.
Emlékeztet a játékosságra. A bizalomra. Az őszinte örömre. A rácsodálkozásra. Arra, hogy nemcsak feladat vagyok, nemcsak szerep, nemcsak kötelesség, hanem Isten szeretett gyermeke.
Talán ezért olyan megrendítő ez a belső találkozás.
Mert miközben azt hisszük, mi megyünk vissza megvigasztalni azt a régi gyermeket, egyszer csak rájövünk: ő is visszahoz belénk valamit abból, amit útközben elveszítettünk.
A mosolyt.
A bizalmat.
A puhaságot.
A reményt.
És talán a hitnek azt az egyszerű, gyermeki mozdulatát is, amellyel oda lehet simulni ahhoz, Aki mindig is látott bennünket.
Akkor is, amikor mi még nem tudtuk megfogalmazni, mire van szükségünk.
Akkor is, amikor mások nem értettek.
Akkor is, amikor mi magunk sem tudtunk szeretettel nézni önmagunkra.
Ő látott.
És ma is lát.
A bennünk élő gyermeket is.
A felnőttet is.
Az egész történetünket.
És a gyógyulás lehetőségét is.