Kaptatón fel és le
Az utóbbi napokban hegyek között jártunk .
Volt, ahol az út könnyedén vitt előre. Széles ösvényen haladtunk, árnyékot adtak a fák, és szinte észrevétlenül fogytak a lépések. Máskor azonban meredekké vált az emelkedő. Kövek kerültek a talpunk alá, gyökerek keresztezték az utat, és minden újabb kanyar után azt reméltük, hogy talán már közel van a vége.
Aztán kiderült, hogy még mindig van tovább.
A hegyen járva egészen különös módon találkozik az ember önmagával. Nem lehet sokáig úgy tenni, mintha nem lenne fáradt. Nem lehet siettetni a lábat, amikor az már nehezen mozdul. A test őszintén jelez: elfogyott a levegő, szükség van egy korty vízre, egy kis pihenésre, egy fára, amelynek neki lehet támaszkodni.
A mindennapokban ezt sokkal nehezebben engedjük meg magunknak.
Ott gyakran akkor is továbbmegyünk, amikor már rég meg kellett volna állnunk. A fáradtságot lustaságnak nevezzük, a bizonytalanságot gyengeségnek, a pihenést pedig elvesztegetett időnek. Mások tempóját figyeljük, és közben egyre kevésbé halljuk meg a saját légzésünket.
A hegy azonban nem kérdezi, milyen gyorsan érünk fel.
Csak arra hív, hogy tegyük meg a következő lépést.
Nem az egész emelkedőt egyszerre. Nem a még beláthatatlan távolságot. Csak azt az egyetlen lépést, amely éppen előttünk van.
Talán az élet legnehezebb szakaszai is ilyenek. Vannak időszakok, amikor még látjuk a célt, és van erőnk hinni benne. Máskor köd vesz körül bennünket. Nem tudjuk, jó irányba haladunk-e, mennyi van még hátra, és lesz-e egyáltalán olyan pont, ahonnan majd értelmet nyer mindaz, amin keresztülmentünk.
Ilyenkor könnyű azt hinni, hogy nem bírjuk tovább.
Pedig sokszor nem az egész út elviselhetetlen. Csak az a gondolat nyomasztó, hogy egyszerre kellene megtennünk mindazt, ami még előttünk van.
A hegyen megtanuljuk részekre bontani az utat.
Eljutni addig a fáig.
Megtenni még azt a kanyart.
Felérni ahhoz a sziklához.
Venni három mély levegőt.
Aztán továbbindulni.
És közben akadályok is kerülnek elénk.
Kidőlt fa, csúszós kő, sáros ösvény, meredek lépcső. Van, amit át kell lépnünk. Van, amit meg kell kerülnünk. Van, ami előtt meg kell állnunk, hogy kitaláljuk, hogyan tovább.
Nem minden akadály azért van előttünk, hogy erőből áttörjünk rajta.
Néha az alkalmazkodás a bátorság. Néha a segítségkérés. Néha az, hogy lassítunk. Néha pedig az, hogy belátjuk: ezen az úton most nem tudunk továbbmenni, és másik ösvényt kell választanunk.
Az önismeret talán éppen itt kezdődik: felismerni, hogy melyik helyzet mit kér tőlünk.
Kitartást vagy pihenést.
Bátorságot vagy óvatosságot.
Továbbindulást vagy visszafordulást.
Önállóságot vagy egy felénk nyújtott kéz elfogadását.
Aztán egyszer csak megérkezünk.
Talán egy csúcsra. Talán csak egy kilátóhoz. Megállunk, és hirtelen kitágul előttünk a világ. A fák fölött messzebbre látunk. Az út, amely odalent nehéznek, kuszának és végtelennek tűnt, innen már egy nagyobb táj része lesz.
A csúcs nem törli el a fáradtságot.
Nem teszi meg nem történtté a bizonytalanságot, a fájó lábat, a nehéz pillanatokat. De új nézőpontot ad hozzájuk. Megmutatja, hogy a küzdelmes szakaszok is elvezettek valahová.
Talán ezért vágyunk annyira a kilátásra.
Nem csupán a szép táj miatt, hanem azért is, mert szükségünk van olyan pontokra, ahonnan visszanézhetünk az életünkre. Ahonnan észrevehetjük, mennyi mindenen mentünk már keresztül. Mennyi olyan emelkedőt győztünk le, amelynek az alján még biztosak voltunk benne, hogy nem fog sikerülni.
De a hegyek között járva arra is rájövünk, hogy nem maradhatunk örökké a csúcson.
El kell indulni lefelé.
És a lefelé vezető út sem feltétlenül könnyebb. Más izmokat feszít meg. Másfajta figyelmet kíván. Ami felfelé erőfeszítés volt, lefelé óvatosság lesz. Egy rossz lépés, egy meglazuló kő, egy túl gyorsan vett lejtő könnyen kibillenthet az egyensúlyunkból.
Az életben is vannak ilyen lefelé vezető szakaszok.
Lezárások. Elengedések. Visszatérések. Olyan időszakok, amikor egy nagy teljesítmény, ünnep vagy megérkezés után újra vissza kell térnünk a hétköznapokba. A csúcson átélt örömöt be kell építeni az életünkbe.
Mert nemcsak felérni kell megtanulnunk, hanem lejönni is.
Nemcsak küzdeni, hanem megérkezni.
Nemcsak teljesíteni, hanem megpihenni.
Nemcsak elérni valamit, hanem észrevenni, mivé lettünk közben.
A hegy talán arra tanít, hogy az élet nem egyetlen nagy csúcs meghódítása.
Sokkal inkább emelkedők és lejtők, akadályok és pihenők, elbizonytalanodások és újrakezdések sora. Néha messzire látunk. Máskor csak a következő lépést.
De talán nem is kell mindig többet látnunk.
Van, amikor elég annyit tudni, hogy most még itt vagyunk. Lélegzünk. Megállhatunk. Körülnézhetünk. Kérhetünk segítséget. Majd amikor eljön az ideje, megtehetjük a következő lépést.
És egyszer talán újra ott állunk majd egy kilátón.
Visszanézünk arra az útra, amelyen azt hittük, nem bírunk végigmenni, és csendesen felismerjük:
nem ugyanaz az ember érkezett meg, aki elindult.